Februári napsütés

A kellemes vasárnapi ebédből nekem is jutott egy kevés csont. Ezt követően Gazdi kabátot vett, fogta a pórázt és indultunk is lejárni a délben felszedett kilókat.

Irány a földvári parkerdő. Gyorsan felértünk a tetőre és szokás szerint megálltunk kicsit a parkoló szélén: Gazdi szeret gyönyörködni a tó látványában, de most elég párás volt az idő, nem lehetett sokat látni belőle.

Kicsit szomorúan álltunk ott, ketten. Hiszen nem volt velünk, aki csacsogásával feldobta volna  a hangulatot, aki mindig vadlovakat képzelt az előttünk elterülő rétre, aki ördögfiókákat és boszorkányokat varázsolt a bokrok közé. Panni már nem jön velünk, ő messze jár, egy idegen országban, ahol nem is értik ezeket a szavakat.

Beértünk a fák közé, lassan sétáltunk. Odaértünk a jázmin bokorhoz, de az ördögfiókáknak se híre, se hamva - és talán nem is jönnek vissza soha többé.

Majd továbbhaladva elértünk a "buszmegállóig", de most nem jött a busz, ami Kerekibe vagy Balatonföldvárra szállítja az utasokat. Ez a busz is elment, s nem indul újabb járat.

A placcon, a hajdani kilátó helyén csak elszenesedett fadarabok és némi hamu jelzi, hogy itt Szentivánéjkor boszorkányok jártak parázson - Pannival késő estig vártuk, hogy jöjjenek, még söprűt is hoztunk, hogy megtanuljon repülni. Ez is már csak emlék. Nem tudom, hogy jön-e még valaki, aki idevarázsolja őket.

Még sétáltunk egy darabig, néhány bátor hóvirág virított helyenként, s örült a februári napsütésnek.

Majd lassan visszafordultunk és hazamentünk.

Szeretettel: Bonnie

Nyunyóvesztő túra az endrédi tavak körül

Gazdi úgy döntött, hogy kihasználjuk a szép őszies novemberi hétvégét és Pannikát is kézenfogva túrázunk egy kellemeset.

Az elhatározást tett követte, s szombaton ebéd után megcéloztuk az endrédi tavakat. Tóköz felől indultunk, időjáráshoz megfelelő öltözékben, Pannika a a biztonság kedvéért gumicsizmában (Nehogy megint átázzon a cipője mint a múltkor Tihanyban). 

Panni a túrára magával hozta kedvenc Nyunyóját, amely tulajdonképpen egy plüss leopárdban testesül meg és ő  születése óta cipeli magával (Pedig még labdázni sem tud)

A tó nyugati oldalán gyalogoltunk és néhány helyen megálltunk. Először egy asztallal és paddal ellátott pihenőhelyen, ahol Gazdi és Panni falatozott, én pedig szaglásztam a vakondtúrásokat.

Rövid pihenő után továbbhaladtunk, de többször is megálltunk, ahol találtak nekem való faágakat vagy éppen egy vadlest, amire Panninak muszáj volt felmászni.

Néhány kerékpárossal is találkoztunk, de nagyobb forgalom nem volt, s mi élveztük a póráz nélküli szaladgálás örömét.

Egy gáton mentünk át a tó keleti oldalára, ahol felmentünk a tetőre. Itt kellemes birkaszag volt, érezni lehetett, hogy legeltetésre használják a területet.

Szaladgáltunk - körülnéztünk - szaladgáltunk és vissza is értünk a tó végére, ahonnan elindultunk.

Ekkor Panninál eltört a mécses: Hol van a Nyunyóm?

Minden hátizsák és zseb kifordítva, de a Nyunyónak se híre, se hamva.

Gazdi mondta, hogy holnap visszajövünk és megkeressük, de Panni kitartóan zokogott és állította, hogy biztosan az asztal alá esett, amikor ott megálltunk.

Vissza is mentünk az asztalig, de a Nyunyónak még az illata sem volt ott, nem hogy ő maga. Mivel közeledett az este, Gazdi úgy döntött, hogy nem megyünk újra végig, hanem megígérte Panninak, hogy holnap megkeresi.

Panni még jobban zokogott attól tartva, hogy éjszaka a róka széttépi az ő kedvenc Nyunyóját, de Gazdi megvigasztalta, hogy a róka csak tyúkot, kakast és Tást eszik, a Nyunyóba beletörne a foga. Erre Panni sem tudott mit mondani, de legalább elhallgatott.

Ma korán keltünk, s a szemerkélő eső sem tudott eltántorítani minket attól, hogy újra megcélozzuk az endrédi halastavat. Én ennek kifejezetten örültem, rám számíthat a Gazdi esőben, hóban, napsütésben, csak menjünk valahova.

Persze Gazdi otthon végignézte a fotókat, s gyorsan rájött, hol is maradhatott el tőlünk a kis kedvenc.

Így sajnos nem kellett sokat sétálnunk, mert azonnal megtaláltuk a Nyunyót ott, ahol a Pannika dobálta nekem a faágakat.

Rögtön vissza is indultunk, s Panni boldogan szorította magához a Nyunyóját.

Szeretettel: Bonnie

Még mindig gombát keresünk

Úgy tűnik, Gazdinak ez lett a mániája. Nem is ismeri a gombákat! Vagyis csak kettő félét tud határozottan felismerni és mégis folyton azt keresünk. Nem gyűjtjük ugyan össze őket, de legalább lefotózzuk. Én nem bánom, elkísérem, segítek neki keresgélni. Nekem az lenne a feladatom, hogy szarvasgombát túrjak ki a föld alól, de sem én, sem a Gazdi nem látott még olyat, így elmarad a túrás.

Marad a séta egyik dagonyától a másikig.

Gazdi élvezi, hogy botot dobál, én pedig nem győzöm visszahordani neki. De akkor mindig talál újabbat. Ráadásul bedobálta az útba eső dagonyákba is.

Kihoztam neki, pedig nem szeretem a vizet. Csak azt nem értem, hogy az ilyen dagonyázás után, amikor csupa víz leszek, miért kell még otthon is fürdeni! Teljesen logikátlan, emberi gondolkodásmód.

Gombakeresőben

Az idei nyár nem olyan mint a tavalyi. Sokkal több eső esett és dög meleg van. Gazdi ez utóbbira fogja, hogy miért nem megyünk sehova. Folyton azt hallom, hogy nekem most jobb otthon labdázni kicsit. Persze a labda mindig jöhet, a Nagy Sárga Labda-Isten mindig szem előtt van, s naponta kétszer gurítja is nekem a Gazdi kifulladásig, de nagyon hiányzik a kirándulás. A városba sem megyünk, mert sok az idegen, nyaraló kutya és én még mindig nem szeretem őket, így marad az udvar, a tuják és az almafa árnyéka.

Ma reggel viszont korán keltünk, nyakörv-póráz, gyorsan felöltöztünk és megcéloztuk a szántódi erdőt. Gazdi foga gombára fájt, s engem vitt kíséretnek, hogy őrizzem a biztonságát. Sok mindentől nem kellett megvédenem, se vadásszal, se más gombásszal nem találkoztunk, csupán egy szarvas és egy őz került képbe, de mikor meglátták a diszkréten előbújó agyaraimat, mindketten szélnek eredtek. Én meg a másik irányba....

A gombázás nem járt sikerrel, viszont sok húsos somot találtunk, amelynek még érnie kell kicsit, hogy lekvár gyanánt a polcra kerülhessen.

Több helyen találtunk dagonyára is, amely körül kellemes vaddisznó-illat lengett. Megkóstoltam mindegyiket, s lábat is mostam, ahogy illik. Mégsem mehetek piszkos lábbal haza - hadd örüljön gazdi, hogy nem eredménytelen a nevelése.

Örültem a mai reggelnek, sok ilyet szeretnék. Állítólag hamarosan jön az ősz és a nekem való kellemes időjárás. Már nagyon várom.

Bambuszgerinc

Bingó! Bambuszgerinc. És csípőizületi diszplázia. Mindez együtt, nekem. Dupla vagy semmi, vagy hogy is mondják.
Szeretek labdázni. Nem szeretek, imádok! A labda a minden. Ha labdám van, semmi sem kell már.
Gazdival kifulladásig szoktunk labdázni, egészen addig, amíg el nem fekszem  a labda mellett. Akkor elég.
Most is elfekszem a labda mellett, de már a második dobás után. Vagy ki sem megyek a kapun, amikor labdázni hív a Gazdi. Csak nézek rá, s nem érti. Nem érti, hogy nekem ez fáj. Minden mozdulat fáj. Csak alszom a labdával. Ráteszem a mancsom és fekszem mellette.
A tihanyi túra után is fájt. Három órakor értünk haza, s másnap reggelig feküdtem. Gazdi nem értette. Nem akarta érteni, nem akarta tudni, hogy nem fáradt vagyok a 8 km-es túra után, hanem fáj. Valami itt belül nagyon fáj.

Reggel alig tudtam felkelni. A jobb lábam iszonyatosan fájt. Ezt már nem lehetett nem észrevenni, ilyet már látott Gazdi. Lilónál is úgy tűnt, hogy elfeküdte a lábát. Aztán felállították a diagnózist. Csipőizületi diszplázia. Gazdi nálam már tudta, hogy nem feküdtem el a lábam. Csak fáj.
Reggel elszáguldoztunk Kilitibe, a klinikára. Elkábítottak, megröntgeneztek. Nem csak a csipőmet, a gerincemet is. Benedek doki mondta, hogy a gerincem a fájdalmasabb, csontosodik több helyen is. A csipőm sem tökéletes, kb 95°-os. Azt is mondta, hogy ez egy állapot és ezzel együtt kell élni. Nem neki. Nekem.
Kaptam gyulladásgátló-fájdalomcsillapítót és Nutradylt, ami állítólag jó a porcaimnak.
A vizsgálat eléggé megviselt, a bódítás is. Délután, már az ágyamban ébredtem, betakargatva. Jó meleg volt, ki sem bújtam azonnal a takaró alól. De aztán Gazdival kimentünk először az udvarra, majd a környéken sétáltunk egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit.  Most vacsoráztam és köszönöm, jól vagyok. Csak éppen ülve próbálok aludni. Ez egy újabb szokás, ki lehet próbálni.
Örülök, hogy a doki nem ítélt szobafogságra, s túrázhatok továbbra is, de csak annyit, amennyi jól esik. Mértéket tartunk -  ígérte a Gazdi - mértéket. Csak reméljük, hogy jó lesz, reméljük, hogy könnyebb lesz. Szeretnék még menni vele, sokat. Sokat.

365 nap

Ennyi.
Pontosan ennyi telt el azóta, amióta Nikuszékkal először léptem át a Gazdiék kapuját.
365 napja élünk együtt jóban-rosszban, egészségben, barátságban.
365 napja ismerkedünk egymással. Minden nap. Mert minden nap fel tudunk fedezni valami újat egymásban.
Sok minden történt egy év alatt, de semmi olyan, ami miatt megbántuk volna, hogy egymást választottuk.
Még ha néha akad is egy kis mosoly szünet - de hát melyik családban nem akad?
Én nem veszem jó néven, ha rövidre sikeredik a séta vagy Gazdi csak néhányszor röpteti meg a labdát mielőtt munkába megy.  A száraz kutyatápot sem veszem jó néven, amit minden második nap kapok, de -  éhes kutya mindent megeszik - ez a Gazdim szavajárása. Szerinte jó minőségű tápot kapok, szerintem egye meg, aki főzte.
Szóval nem mindenben értünk még egyet, időnként szükség van kompromisszumokra.
Gazdi pedig nem vette jó néven, hogy a télen, amikor egyedül voltam itthon - labdabegurulás miatt - megcsonkítottam a családi kanapét. Azóta a lakásban nem labdázhatok. Ezt elég nehezen veszem tudomásul, de a Gazdi e tekintetben hajthatatlan lett.
És azt sem vette jó néven, hogy összetűzésbe kerültem a nappaliban kiterített báránybőrrel, amely során az erősen megcsonkult. Most büntetésből azon kell aludnom minden éjjel, hogy lelkiismeret furdalásom legyen.
Álmomban néha hallok is némi bégetést, olyankor vakkantok egyet. Ebből tudja a Gazdi, hogy furdalásom van.
Több hálóhelyem is van a lakásban, s mindenhol nagyon jól tudok aludni: a dolgozószobában, az étkezőben, az emeleti fotelban, az előszobában lévő fotelban. Az udvaron is van egy saját házam, s amióta kitavaszodott, nap közben ott várom, hogy a Gazdi haza jöjjön a munkából.

A 365 nap alatt voltak ünnepek: Húsvét, Karácsony, és elmúltam 5 éves. Mindig megemlékezünk az ünnepekről és ajándékot is kapok.  Most az 1 éves évfordulóra megkaptam az új foresto kullancs elleni nyakörvet. És ezt még komolyan is gondolják, hogy örüljek neki! Nem tudom, mit szólnának hozzá, ha az ő nyakuk körül lenne egy pánt az év nagy részében.
Időnként elmegyünk Kilitibe az állatorvoshoz. Kaptam oltást, időnként féreghajtót (amiről Gazdi azt hiszi, hogy észrevétlenül keveri az ételembe, hogy átverjen), s a múltkor még ultrahangon is voltam! Rajtam gyakorolt az Orsi, hogy megtalálja a belső szerveimet. Gazdi örült neki, hogy mindenem a helyén és rendben van.
Gazdi szerint gyakran túrázunk, szerintem nem elég gyakran. Ez örök vita köztünk.  Én minden nap mennék, de Gazdi csak hétvégeken.
Szóval így telnek napjaim itt a Balaton partján, a somogyi dombok ölelésében.
Örülök, hogy itt lehetek és a Gazdi is örül.
Szeretettel gondolunk a Noé-ra, mert nélkülük soha nem találtuk volna meg egymást.

Szeretettel jegyzé:  Bonnie

Új fényképezőgép

Gazdi régi fotomasinája már jó ideje rendetlenkedett. Nem csoda, hogy elfáradt: sok-sok élményt örökített meg néhány év alatt. A múlt heti Koppány túrán már teljesen használhatatlan volt.

Gazdim gondolkodott, hogy beszerezzen-e egy újabbat vagy belépjen a nemfényképezők népes táborába.

De aztán megegyeztünk abban, hogy hosszú téli estéken milyen jó visszanézegetni az évekkel korábban készült fotókat, az ember (eb) átéli újra a régi élményeket. Így az elhatározást tett követte.

Sikerült akciósan beszerezni az új gépet, amely kísértetiesen hasonlít a régihez: ez is piros, ez is Nikon, ez is coolpix, csak a száma más: S3200.

Hazaérve ki is próbáltuk gyorsan.  S ki lenne az első fotóalany? Ki a legszebb a családban? Természetesen én!

Hát így nézek ki kedvenc fotelomban, elgondolkodva a világ dolgain. A számban nem fogszabályzó van, hanem a megunhatatlan kedvenc sárga labdám.

Szeretettel: Bonnie